Emlékezünk...

„ Ili, Ili néni……..elment.”

Döbbent csend járta be a Nádasdy Tamás Általános Iskola folyosóit, tantermeit az év első tanítási napján, amikor a diákok, szüleik nagy része szembesült a ténnyel, kolléganőnk, igazgatóhelyettesünk elhagyta örökre a földi létet, elhagyta iskoláját, bezárult mögötte a kapu.

Tudtuk mindannyian, hogy küzd a lehetetlennel, vele éreztük át a félelmet, hogy mi lesz, ha nem lesz. Vele örültünk és boldogok voltunk, amikor látszólag gyógyultan múlt év tavaszán visszatért közénk, boldogok voltunk, amikor szeptemberben együtt kezdtük a tanévet. Mély csend járt közöttünk, amikor az ősz folyamán újra visszatért az élet és halál küzdőterére. Szorítottunk és izgultunk érte. 2015. december 21-én fáradt teste feladta.

Élt 56 évet.

Gyászoljuk családjával együtt, emléke, mozdulatai, beszéde, tanítása, embersége, lelkesedése tanítványaiban tovább él.

Búcsúzunk Pankacziné Horváth Ilonától a Nádasdy Tamás Általános Iskola közössége nevében tisztelettel.

Lakat Attila

intézményvezető

Takács Ferenc: GYÁSZBESZÉD HELYETT

In memoriam Pankacziné Horváth Ilona

Megjött a hó s vele a tél, mikor végleg elmentél. A pelyhek nem lágyak inkább kemények ott a sárvári temetőben 2016 második napjának késő délelőttjén. A hó fehérsége fakítja az utolsó utadra elkísérők öltözékének komor színeit. Tisztuló, hófedte világ és könny barázdálta falfehér arcok. Az urnádra fókuszáló tekintetek. De Te nem ott vagy. Hanem a fejünkben, a gondolatainkban, a lelkünkben. Cikázol össze-vissza, utolérhetetlenül, így sokszor csak a nyomaidat látjuk, de nem gyászfeketében, hanem tiszta fehérben. Olyan fehéren, mint ez a lap, amire most e sorokat írom. Te, Ili! Tiéd, az első név a telefonszámaimhoz csatolva, amit hiába hívnék már nem vehetnéd fel, mert olyan helyre mentél ,ahonnan nincs visszaút,legfeljebb majd én követhetlek...

Aztán majd beszélünk, beszélgetünk,mint a szemesi táborban a hárs alatt, mint a tantestületi kiránduláson,fenn a buszon, vagy a Zrínyi-versenyen vagy az igazgatóhelyettesi irodában. Igaz kicsit nagyobb lesz a csend, de ugyanúgy egymás mellett ülünk, és egy szép és okos nő társaságát élvezhetem. Addig is küldök utánad pár sort Rólad, hogy majd akkor rögtön felvehessük a beszélgetés fonalát, mintha mi se történt volna…

Ötödikes tanítványom, Johanna édesanyjától hallott történetet mesél, az osztály hallgatja. Nikoletta, az anyuka, történetesen a Te egykori tanítványod és az evangélikus közösség tagjaként a búcsúztatásodon a lelkész úrral és feleségével együtt énekelt. Johannától megtudjuk, az anyukája riadtan készül, szinte fél a szertartás előtt. El fog akadni a hangja, a személyes gyászán túl, neki itt a hangszálaival is helyt kell állni. A kétségei közepette egyszer csak a szurkáló, szélfútta hópelyhek közé belopakodott egy szellő, egy fuvallat, mintha átsuhanna egy lélek. Ő így érezte. És kisimul minden. mert jelen vagy. És veled megoldódik minden. A helyiértékek, a végeredmények, a képletek, a részecskék és a tantárgyfelosztás meg az órarend, még a hittanórák is a helyükre kerülnek. Ott a temetőben,pedig emlékszel milyen sokan voltunk, és ott is megoldottál egy csapásra mindent. Szól a Nikoletta éneke és mindezt a gyermekének is elmeséli. Szárnyra kap egy történet a lélekszellőről, ami nem csak őt, hanem engem is megsegít, munkára ihlet. Itt vagy, Ili! Nem engedhetünk el szó nélkül. A nyelvünk, a szavaink, a mondataink tartják fenn népünket, nemzetünket is. Közös emlékeink, történések, vers és dalfoszlányok között kell rendet vágnom, akkor, amikor Pankacziné Horváth Ilonát idézem meg. De tudom, Veled sikerülni fog. Ja, hát kedvencünk a Republic: ”… akkor is hallom a hangodat, hogyha fáj, hogyha nem szabad, mindig itt vagy és ott leszek, ahol a szél zúg a nap nevet…”

Adatok, dátumok sokat, ugyanakkor keveset mondó világán pár sorral átléphetünk. Ami közöttük volt az igazi léted, de a mérföldköveket ne hagyjuk ki! Gércén gazdálkodó, szorgalmas, kétkezi munkás szüleid nagyon régóta várták azt az 1959. augusztusi napot, amikor világra jöttél. Soká érkeztél, nagyon szerettek és nagyon féltették egyetlen gyermeküket. Megtanítottak a fizikai munkára, de az eszed és a szorgalmad a Tinódi gimnáziumig repített. Az érettségi tablóképeden szikrázó kék szemed, dús szőke hajad nézve, az egyéniséged hozzágondolva, persze hogy megértjük a Pankaczi Karcsit, aki 1980 júniusában oly boldogan vezetett az oltár elé. Egy nap híján egy év múlva matematika-kémia szakos pedagógusként diplomáztál a pécsi tanárképzőn. A simasági iskolában csak rövid ideig dolgoztál, mert Kóbor Zoltán hívó szavára, Sárvárra, az Alkotmány útra jöttél tanítani.1983-ban Zsófival, 1989-ben Andival ajándékoztad meg a családod és a világot. Én 1990 óta ismerlek, azt tudom, igazi otthont varázsoltatok magatoknak a Csallóköz utcában. Mindkét gyermeked a szemem előtt iskolázódott a Nádasdyban. A két lányodból szombathelyi gimnáziumi és pécsi egyetemi éveket követően orvost neveltél. Két orvost a hazádnak. Ma is itthon praktizálnak. Andi közben Luca unokáddal aranyozta be az életed. Anyák napján három csokor járt neked…

Most is mennyi csokor vesz körbe, csak hordják és hordják. Az imént a lelkész úr méltató gondolatai közt, az emlékrostámon fennakad egy mondat: „nem maradtál a munkádban senkinek az adósa”. És mi adóztunk-e eleget a Te munkádnak? Nincs válasz, mert indulunk is a fekete kőhöz, amelyen a születési és a halálozási éved szerepel. Komáromi Pisti, egykori tanítványod, négy fehér selyempánttal átkarolt urnádat, most helyezte végső nyugvóhelyedre. A hitembe kapaszkodom. Az csak a teste. Az édesapám koporsójának alámerülésekor is ezt súgtam az anyukám fülébe. A gyerekeknek az iskolában erről akarok majd beszélni. Nem hittérítőként, csak arról beszélve, hogy nekem mi nyújtott vigaszt ott a sír mellett. Az anyag véges. A lélek végtelen. De most a NINCS van, mert poraidra is kőlap került és elborítanak a virágok. Majd a kézfogások, sóhajok, könnyek és ölelések perceinek végeztével a réglátott Kóbor Zoltán, egykori igazgatód a koszorúid tövében szeretteidbe olt erőt, iskolád jelenlegi igazgatója, Lakat Attila az újév első tanítási napján el-elcsukló hangon a diáksokaság előtt búcsúztat az első órában. Majd a nagyszünetben megnézzük azt a kisfilmet, amit csak Neked készítettem családi és iskolai felvételekből, akkor, amikor először szembe néztél a Rád támadó veszedelemmel. Akkor talán erősítettelek a képsorokkal, mi most elgyengülünk inkább. A dal szövege engem megborzongat: „… és én félek, feladod, ha végleg elhiszed, hogy nincs más feladatod és nincs már helyed…” vagy „… mondd tovább, hogy érzed, miattunk és mellettünk, a kedvünkért és helyettünk, a maradék hitünkért…” Ugye nem adod fel? - ez a dal címe és refrénje is. A záró képen Te, Karcsi és Luca látható horvátországi boldogságban. Eredicsné Éva, aki Timárné, Ágival együtt utolsó napjaidig rendszeresen látogatott halálod előtt három nappal, a december 18-i karácsonyi ünnepségre indulóknak küldött utolsó üzenetedet idézte remegő hangon: „Érezzétek jól magatokat!”Akkor Éva és Ági szerint is, már kedves Koncz Zsuzsád magaslataiban „ Ég és Föld között” voltál . December 21-én szabadult ki a lelked e világból, de a családtagjaid szerint a szíved az iskoládé, a munkahelyedé volt. Január 3-án este voltam nálatok, hogy személyedhez köthető tárgyakat kapjak egy kis emlékhelyhez, amelyet az iskola aulájába a bejárattal szemben állítanék fel. Az emeletről Andi két kémia könyvet hoz, Karcsi odaadja a szemüveged. A tárgyak mellé megtört és büszke mondatokat hoztam el Tőlük zord pótolhatatlansággal keretezve. Zsófi szerint: „Sem a kémia, sem a matematika nem a kedvelt tárgyak egyike. De Anya sosem adta fel, hogy megszerettesse a gyerekekkel. Nekünk otthon játék volt. És mi nagyon szerettünk játszani. Nagyon hiányzik.” Az Andi már nem tőled tudja meg, hogy kell csinálni a porozinkót, igazán segíthettél volna még az elsős Lucának a számtan példákban, megígérted, hogy a logaritmust is Te teszed majd érthetővé számára és a római úttal meg végképp mi lesz, amit a Karcsival tavaszra terveztetek? És ki fog annyit aggódni a folyóparton játszó, a hegyekben síelő, a szakvizsgára készülő, az Izraelbe repülőző,a Finnországba gyakorlatozó, a fagyott somogyi utakon autózó szeretteiért? És ki kíván nekik boldog újévet? Ili, ugye még itt vagy? Hát, persze! Tudod elkészült az a kis emlékhely ott az aulában. Azt gondoltam megtisztítom a szemüveged, mielőtt a fehér keretes fényképed elé helyezem. De nem, így marad. Hogy is tehetném? Ahogy elődöd, Oldalné Éva néni kávéscsészéjét sem mosták el 1999 óta. Te léptél megüresedett helyére és lettél az igazgatóhelyettesünk. Ahogy a csészén az ajak érintése, úgy az üvegen az ujjlenyomatod, ahogy az iskolánkon a kezetek nyoma. És ez így jó. Megható látni, ahogy fényképedet körbeveszik kicsik és nagyok. Szerdán három kiselsős megfürdőzött a mécseseid fényében, keresztet vetett majd összetette kezét és egyszerre fejet hajtott. A Hóborné Ildi is tanúja volt mindennek. Ha hallanád a csendet, ha Rólad beszélek! Én a töri, Te a kémia órán biztosan szabadalmaztatnád. A feltételes módot véglegesen átlépted. A felszólítások világát felülmúltad. A kijelentőt biztosan érted és én csak azt ismételgetem: NAGYON HIÁNYZOL.”KÖSZ MINDENT” ezt viszont Tőled is sokat hallottam. De egy történettel még tartozom. Szabadosék segítettek az aulában berendezkedni. A fotód, a tárgyaid a mécsesek türelemmel várták, hogy az állványra kerüljenek, de én előtte még felkapaszkodtam rá, hogy a plafonon lévő a fenyőfát megvilágító reflektort elforgassam. Egyszer, majd még egyszer is módosítottam az állásán. Földre ugrottam és a fehér szövetanyaggal a Hajni segítségével beburkoltuk az állványt. Elrendeztük a tárgyakat, majd az Endrével együtt mindhárman hátrálni kezdtünk, hogy megnézzük az összképet.

Ez a szíves látvány fogadott bennünket és fogad még mindenkit, aki belép a Nádasdy iskola főbejáratán.

„Jól csak a szívével lát az ember…” ISTEN ÁLDJON KEDVES ILI, TÉGED ÉS A CSALÁDOD!

Pankacziné Horváth Ilona, akinek szívügye volt az iskolája…